"Az egésznek nincs semmi értelme..."
Ez a mondat lógott a levegőben, befejezetlenül, kérlelhetetlenül, dühösen, szigorúan, ítéletként vagy következményként, de egyikünk sem tudott vele mit kezdeni.
Aztán eltelt néhány perc, kicsit lehiggadtunk, kicsit gondolkodtunk, de mindketten éreztük, hogy ez így van.
Nincs célunk. Elvesztettük valahol menet közben. Vagy talán nem is volt? Talán mások szabták meg, jelölték ki a célokat, vagy magát az utat is és most már ezt is nekünk kellene meghatározni (?)
Nehéz egy kapcsolatot fent tartani, megtartani, építeni, fejlődni és fejleszteni. Nehéz, fárasztó, időigényes. Főleg mikor mással is foglalkozhatunk és foglalkozunk is. De ha már ezt is fárasztónak találjuk, mi lesz egy év múlva, tíz év múlva vagy egy hét múlva. Semmi. Ugyanúgy nem lesz értelme, célja semminek amit csinálunk. Csak csináljuk, amit a dolgunknak gondolunk, helyt állunk a különböző szerepekben és hisszük, hogy ez így van jól, ez a sorsunk, az életünk. Ezt várják tőlünk. Ezt várjuk magunktól. Elhisszük. Aztán már tudjuk. Érezni nem fogjuk. Érezni nem is fontos. Elnyomjuk, amit érzünk. Az elvárások fontosabbak. Ez mindig is így volt. Tenni ellene, idő és energia kell. Bár mindkettőből van elég, azt az időt és energiát másra fordítjuk. Minden más fontosabb, önmagunk megtalálása várhat. Egymás megtalálása várhat. Egymás megértése sem fontos már. A másik elfogadása is nehézkes már. És mégis együtt vagyunk és leszünk. Annyival egyszerűbb lenne véget vetni mindennek - mind ennek, ami van. És mégsem tesszük. Valamiben még bízunk. Valamiben még hiszünk. Valamit még várunk a másiktól. Bár ezeket még mi magunk sem tudjuk megfogalmazni. Pedig kellene. Kellene érznünk. Tudnunk. Vagy legalább sejtenünk.