Megbuktam mint anya

Újra. Ismét. Minden nap ezt érzem. Főleg ilyenkor amikor már elvesztem a nyugalmat, a türelmem és már szinte bantom a babát ha csak szavakkal is de tudom ezt sem szabad. Valószínűleg ez is nyomot hagy majd benne. De amikor egy órája sír szirenazva és toporzékol és semmi nem vigasztalja és semmi nem jó. És zavarja hogy nem kap levegőt az orrán mert náthás, meg folyton folyik a takony az orrából, amit én törölgetek, bár így is belém törli és mindenhová a lakásban. És persze amiatt is sír, mert hogy jövök én ahhoz hogy torolgetem az orrát, arcát, mert folyik a takony mindenhová...
Tudom ez sem elég indok arra, hogy türelmet vesztve kiabáljak vele, hogy hagyja abba a sírást - amire meglepetéseben abbahagyja egy pár pillanatra, hogy utána újra kezdhesse még hangosabban, amíg már vörösek a szemei, az orra, a szája, az arca...
És én meg csak ülök itt összeomolva, sírva, és nem tudom mihez kezdjek. Folytassam a házi munkát, teendőket? Pihenjek? Aludjak? Álljak neki főzni, mosni? Beszélnem kellene valakivel? Kivel? Nem tudom mit mondhatnék neki. Nem tudom képes lennék e végighallgatni a másik mondanivalóját, kért vagy kéretlen tanácsait és okosságokat az életről és gyereknevelésről.